Tóth Árpád:
TÁVOLSÁG

Mint a gyerek, úgy megriadtam,
hogy a telefon őt jelezte.
Egy órával előbb kiadtam
parancsomat, hogy se ki, sem be,
egy lelket sem engedjenek be.
Lámpáimat mind elcsavartam.
Halántékom csöngött, zavartan.
És hogy körülvett itt az éjjel,
a te hangod igéretével,
egyedül, ábránddal tele,
azt képzeltem, hogy majd felém ver
a te lehelleted szele...
Majd hogy a telefon csörömpöl,
vérem megállott az örömtől,
pár másodpercig, ereimbe..
Beszéltél. És hallottalak.
De, úgy rémlett, hogy szinte-szinte
a föld végéről jött szavad.
Hisz hangod dombon és folyón át
egyetlenegy lehelleteddel
sikon, mezőkön lebegett el,
átlépve a várost, a rónát,
gázolva messze, sok-sok erdőn.
Nyilván ezért szólt oly kesergőn,
amíg eljött a telefonba, -
a messzeségbe belefonva,
oly vékonyan, megváltozottan,
oly testtelen-gyengén, hogy ottan
nem is te voltál, nem a te
hangod volt a sötét szobában,
hanem az árnynál tétovábban
a te hangod kisértete. . .
Édes távollevőm, azt hittem,
hogy majd érezlek, mint epekszel
szájam felé, s ha nem vagy itten,
majd közelebb leszel ezerszer...
De nem ez történt erre, sőt
a távolság nyúlt, nem fogyott,
köztünk a végtelenbe nőtt. . .
S egyszerre, úgy tetszett, hogy ott
a drót végén éreztem őt,
kétségbeejtőn messze volt már
és én, a telefon előtt,
búsabban álltam bánatomnál,
magányosabban, mint előbb.


Vissza Tóth Árpád versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset István küldte nekünk, 2000.10.27-én, 17:11-kor