Sajó Sándor:
Magyarnak lenni

Magyarnak lenni, tudod mit jelent?
Magasba vágyva tengni egyre lent,
Mosolyogva, mint a méla oszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj.
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami
Sok százados bú, amelyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-föl sírdogálnak.
S szálaiból a fájó képzeletnek
Feketefény? fátylat szövögetnek...
És bút és gyászt és sejtést egybeszove
Ráterítik a titkos jövendore...
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodozva róla: büszke messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!...
Csalódni mindig, soha célt nem érve.
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait....
- Én népem! múltba vagy jövobe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...
Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hosnek.
De dönt? harcra nem elég erosnek:
Úgy teremtodni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,
Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés...
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a színfalat,
Mely végzetünknek kövült átkául
Ránk néz meroen, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag...
Bágyadtan turni furcsa végzetünk,
Mely sírni készto tréfát uz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
-Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Vagy bánatunknak hangos lagziján
Nagyot rikoltni: hajrá! húzd cigány! -
Háborgó vérrel kesergon vigadni,
Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi osero,
Megsebzett sasként sírva nyögdelo,
Miért nem repülhet fönn a tiszta légben,
Munkásszabadság édes gyönyörében. -
Hogy miért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!....
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, -
S amikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat...
-Én népem! múltba vagy jövobe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...
De túl minden bún, minden szenvedésen
Önérzetünket nem feledve mégsem.
Nagyszívvel, melyben nem apad a huség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyöruség!
Magyarnak lenni nagy szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küszködon, ha szenvedon, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva:
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva örök honszerelmét,
Félton borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön - örökre!...
(1909.)

Vissza Sajó Sándor versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset István küldte nekünk, 2001.09.12-én, 10:05-kor