Mihai Eminescu:
Az Estcsillag

Volt, mint mesékben lehetett,
Volt egyszer rég egy drága,
Királyi vérböl született
Szépséges-szép leányka.

Apja egyetlen lánya volt,
S tündöklött tiszta fényben,
Mint szentek közt a Szuz, -s a hold
A csillágok körében.

Kilép az ives bolt alol,
Ha sürü már homálya,
S az ablak-közbe áll, ahol
Az est csillagja várja.

Elnézi: messzi tengeren
Mint kél fel büszke fénnyel,
És hullámzó ösvényeken
Hajókat mint vezérel.

Elnézi most, el holnap is,
S á szive megkivánja;
Pár hét után a csillag is
Epedve néz le rája.

Könyökre dölve, álmodön
Tekint a lány feléje,
És szivét-lelkét áradón
Elönti szenvedélye.

S hogy ég-ha bésötétedett-
A csillag minden este
Az árnyba vont kastély felett,
Á lány jöttére lesve!
*

S kisérve könnyü lépteit,
Besiklik a szobába,
És izzó fény-leplet terit
Hideg sugárból rája.

S mikor lefekszik, hogy szemét
Nyugodt álomra hunyjá,
Becézi mellén két kezét,
S a pilláit lec sukjá.

És tükréböl is visszaszáll
Testére rezge fénye,
Elfordult arcára szitál
S vergödö, zárt szemére.

A lány ajkán mosoly dereng,
O reszket tükre mélyén;
Mig álszik is, nyomába leng,
Követi, megigézvén.

S álmában igy beszél vele
A lány, sóhajtva, nyögve:
-"Ö, éjek édes hercege
Miért nem jössz te? Jöjj le!

Ö, szállj alá, jö csillagom,
Lebegj le ehy sugáron,
Jöjj, töltsd be elmém es lákom,
Ragyogd be ifjusagom! "

Az hállj s megremeg belül,
Még izzóbb fényre lobban,
Majd villán egyet s elmerül,
A gyöngyözö hahokban.

S áhol lehull á tengeren,
Vizgyürüket kavarva,
Kikél a mélyböl hirtelen
Egy ifjú szép alakja.

Küszöb gyanánt az ablakot
Könnyüden lépi átal,
A fél kezében karcsu bot,
Megkoszorúzva náddal,

Nyakát aranyhaj önti el,
S úgy áll, királyfi módra,
Mezitlen vállán kék lepel,
Felul megkötve bogra.

De arca áttetszö, fakóbb,
Mint a viasz fehére;
Bár szeme szikráz: szep hálott,
Nem tüz át rajtá vére.


-"Az ürböl jöttem én eléd,
Mert hivtál már nemegyszer.
Ápám a véghetetlen ég;
S szülöanyám a tenger.

Hogy kis szobádba lépjek én
S együtt legyünk mi ketten,
Leszálltam, én: a tisza fény,
Habokból megszülettem.

Hagyd itt világod, bár ragyog,
S jöjj vélem, drága lánykám,
Nézd: én áz Estcsillag vagyok,
Te meg legyél a mátkám.

Koráll-kastély vár ott álánt,
Élnél örökre benne,
És minden lény a viz alatt
Szolgálatodra lenne. "

-"Ó, szép vagy, szebb angyalt á szem
Még álomban se láthat,
De nem lépnék utadra, nem;
Nem áhitom hazádat.

Szavad, ruhád oly idegen,
S fényedben nincsen élet;
Te holt vagy, én meg eleven,
Megdermeszt szenvedélyed. "

*

Elmúlt nehány nap, s odafent,
Mikor leszállt az éjjel,
A csillag újra megjelent
Sugárzó tiszta fénnyel.

A lányt új álom készteti
Hogy gondoljon reája,
S vizek uráért ellepi,
Elönti újrá vágya.

-"Ö, szállj alá, jö csillagom,
Lebegj le egy sugáron,
Jöjj, töltsd be elmén és lakom,
Ragyogd be ifjuságom! "

Az esti csillag hallja ezt,
És szenvedön kilobban,
Helyén az ég forogni kezd,
Örvénylik egyre jobban.

A levegöt tüz önti el,
Vöröslö láng kavarja,
S a káosz mélyéböl kikel
Egy ifjú szép alakja.

Sötét haján a koronát
Tán tüz lobogja körbe,
Lebegve jö az ürön át,
Napfényben megfürödve.

Áttüz áz éjszin gyolcs-redön
A kar márványló rajza,
Borúsan és töprengve jön,
S halottfehér az arca.

De két csodás szemén a fény
Meglobban rejtve, mélyen,
Két olthatatlan szenvedély,
Mely felragyog sötéten.

-"Hogy újra meghallgassalak,
Az égröl szöktem én el,
Mert tudnod kell: apám a Nap,
S szülöanyám az Éjjel.

Hagyd itt világod, bár ragyog,
S jöjj vélem, drága lánykám,
Nézd: én az Estcsillag vagyok,
Te meg legyél á mátkám.

Jöjj, csillagokkal övezem
Á homlokod egemben;
Ragyogj fel ott a kék egen
Náluknál fényesebben! "

-"Ó, szép vagy, szebb démont a szem
Még álomban se láthat,
De nem lépnék utadra, nem;
Nem áhitom hazádat.

Szivem fáj, húrját tépdesed
E gyötrö szenvedéllyel,
És fáj súlyos tekinteted,
Megéget, hogyha nézel. "

-"Azt várnád, én jöjjek le, én?
Ilyent sziv hogy remélhet?
Hisz te halandó vagy, szegény,
S én halhatatlan élet! "

-"Az ékes szót nem ismerem,
Nehéz úgy szólni nékem-
Bár érthetön beszélsz velem,
Hogy mit mondasz, nem értem.

De hogyha azt kéred: szivem
Hüen szeressen szintén,
Úgy szállj a földre, bármilyen,
És légy halando, mint én. "

-"A halhatatlan életem
Egy csókért elcseréljem?
Hát lásd, mi vagy te énnekem,
Mint izzik szenvedélyem:

Bünösként újrá-támadok,
Más törvény lesz a gondom;
Örök lét rabláncán vagyok,
De béklyóit megoldom. "

És elszállt... Ment, csak egyre ment.
Egy lányért égve tüzzel,
Helyét elhagyta odafent;
Napokrá messze tünt el.

*
S amig ö messze kóborolt,
Egy szép s ravasz legényke,
Ki étkezéseknél a bort
A serlegekbe mérte,

Egy apród, úrnöje remek
Uszályát hordó szolga,
Egy fattyú, egy talált gyerek,
De vakmerö gyakorta,

S orcáin-mily jól áll neki! -
Pirosló rósza szirma,
Szemét titokban ráveti,
Rá-ránéz Katalinra.

Be szép lány lett, tüz vesse fel!
S egyúttal mily kevély lett!
Fiú, ha most merész leszel,
A célod tán eléred!

És egy sarokban hirtelen
Csak átkarolja csendben.
-"Ej, mit akarsz, te szemtelen?
Indulj dolgodra menten! "

-"Mit? Azt szeretném, hogy szemed
Ne mélázzék örökké,
Kacagj, s csókolj meg engemet,
Csak most és soha többé. "

-"Azt sem tudom, az mi dolog,
Kotrödj, hagyj nyugton engem-
Az esti csillagért lobog
Halálos vágy szivemben. "

-"Ha nem tudod, leirhatom
Apróra a szerelmet,
Csak meg ne sértodj, angyalom,
Csak örizd meg türelmed.

Miként a madarász teszen,
Ha hurkot vet ki lopva,
Mikor, kinyújtom bal kezem,
Fogj at, simulj karomba,

És igy merülj szememben el,
Ne pillogj zavarodban...
S ha két kesem hozzám emel,
Allj lábujjhegyre nyomban;

Mikor rád hajtom arcomat,
Légy arccal felfelé te,
Hadd nézzuk egymást igy sokat,
Emésztö tüzben égve;

S hogy tisztában légy teljesen
Minden szerelmi jókkal,
Ha megcsókollak kedvesen,
Te válaszolj rá csókkal. "

Ö csak hallgata a fiut,
Ámulva és habozva,
S kis édes arca elpirult;
Engedne s tiltákozna.

Majd kalkan szól: -"Ismerlek én,
Már rég ez vagy te: pajzán
És csacska szájú kis legény.
Jól illenél te hozzám...

De egy szép csillag, messze fent,
Kikelvén á homályból,
Magányos tengerek felett
Utat mutatvá lángol.




Lezárom titkon két szemem,
Mert könnybe lábad, könnybe,
Ha hullám kél a tengeren,
S Felége tart görögve.

Szerelmesen ragyog felém,
Ha látjá szenvedésem,
De mind fönnebb száll kék egén,
Hogy soha el ne érjem.

Hideg fényével búsan int
Felém egy más világból...
Én vágyom rá örökre itt,
S Ö mindörökre távol...

Ezért a nappal szürke lett,
Nagy pusztaságbá vész el,
De éjem csupa büvölet,
Hogy fel sem érem ésszel. "

-"Gyerek vagy, ennyi az egész...
Jöjj, keljünk messze útra,
Nevünk majd feledésbe vész,
Nem lelnek májd nyomunkrá;

Könnyed meg vig leszel legott,
Eltelve testi jókkal;
Szülöid elfelejted ott,
S nem álmodsz csillagokkal. "

*

Megy, száll a csillag. Szárnyá nö
Ott fent a bö egekben,
Sok ezredévet jár be ö
Épp ánnyi röpke percben,

Alatta, sürün, csillagok,
És csillagok felette-
Nem szünö villámként ragyog
Közöttük fény-ecsetje.

És látja-mig száll villanón-:
Homályán át a mélynek,
Miként az elsö szent napon,
Mint törnek fel a fények,

S feltörve, mint veszik körül
Lágy tengerként, szeliden...
De vágytól üzve csak röpül,
Mig elvész körbe minden.

Hová elér, ott nincs határ,
Se szem felmérni, semmi;
A tér s idö vajúdna már,
De nem tud megszületni.

Nincs semmi, s mégis van: az éj
Nagy szomja issza öt be,
S egy mélység tátong, mint á mély.
A vak felejtés öble.

-"Atyám, oldozz fel engemet,
Nyomaszt a zord öröklét,
S én áldom érte szent neved,
És tisztellek fölöttébb.

Ó, bármit kérj, Uram, csak adj
Nekem más, földi sorsot,
Hisz lét s halál forrása vagy,
Hisz mindkettöt te osztod.

Vedd vissza örök életem,
Szemen tüzét is elvedd,
S cserébe értuk adj nekem
Egy órányi szerelmet...

Uram, a Káosz szült, a jó,
Hadd éljek újra benne...
A csend hozott világra- ó,
Úgy szomjazom a csendre. "

-"Hyperion, kit szült a mély,
Mint új külön világot,
Te képtelen csodát ne kérj,
Oly jelt, mit ki se látott.

Ember szeretnél lenni te?
Hozzá hasonló árva?
Hisz elpusztul mindegyike,
És más lép májd nyomába.

Csak légvár az, mit raknak ök
Hiü eszményeikböl-
Ha egyik hullám sirba dölt,
Más hullám tör megint föl.

S mig egyikük jó sorsot ér,
A másiké kegyetlen-
Számunkra nincs idö, se tér,
S a halál ismeretlen.

Az örök tegnap méhe szül
Új mát, meghalni újrá,
Ha messze fönt egy nap kihül,
Már új támad kigyúlva,

Létük örök-mind úgy veszik,
De jö a zord, üres vég;
Minden meghalni születik,
S meghal, hogy megszülessek.

Hyperion, te megmaradsz,
Bárhol tünik le fényed...
Nos kérj: elsönek mit akarsz?
Adjak tán bölcsességet?

Vagy adjak oly hangot neked,
Hogy dallamát sietve
Kövesse hegy, völgy, rengeteg,
S a tenger száz szigetje?

Vagy tettel vivnál ki talán
Igazságot s hatalmat?
Nézd, ott a föld, megosztva áll,
Vedd, s fogja át uralmad.

Ha árboc és had kellene,
Amennyit kérsz te, annyi
Indulhat földre, vizre. -De
Halált nincs módom adni...

S kiért halnál meg, mondd, kiért?
Térj vissza; ha sugárod
Megint a bolygó földre ért,
Majd meglátod, mi vár ott. "

*

És visszatért Hyperion
A megszábott helyére,
S mint annyi szép esthajnalon,
Kigyúlt megint a fénye,

Mert alkonyatból este lett,
S közelgett már az éjjel;
A hold á tengerböl kikelt,
Megrezgö, enyhe fénnyel,

S most berket, ösvényt, fát beszór
Szelid sugára lágyan.
Hol hosszú, büszke hársfasor,
Két ifjú ül magában.

-"Ó, hadd, hogy arcom melleden
Nyugodjék, én szerelmem,
Kimondhatatlan kedvesen
Csak nézz, csak nézz te engem.

Tüzzön elmémbe szellemed
Hideg varázsu fénye,
Sok szenvedélydúlt ejemet
Ó, csendesitsd le végre.

Maradjál igy, maradj velem,
S tedd, hogy ne kéne fájnom;
Elsö szerelmem vagy nekem,
És az utolsó álmom... "

A csillag fentröl látja jól:
Az arcuk ég lobogva;
Az ifjú épp csék ráhajol,
S á lány már átkarolja...

Esöz, mint édes permeteg,
A hárs ezüst virága
A szökefürtü gyermekek
Leomló, dús hajára.

A lány gyönyörtöl részegen
Felnéz. Meglátjá menten
Szép csillagát a kék egen,
S igy esd hozzája csendben:

-"Ó, szállj alá, jó csillagom,
Lebegj le egy sugáron,
Hatolj át lombon, illaton,
Ragyogd be boldogságom! "

És ö, mint rég, erdön-hegyen
Fényt áraszt szét, világot,
S befényli kint a tengeren
A hullám-pusztaságot.

De nem veti mágát le már,
Mint hajdanán, a mélybe.
-"Agyag-báb, mit bánod: ki vár,
Hogy én vagy más becéz-e!

A földi élet szük terén
Üdv, mámor állhatatlan.
Az én köröm tág, s benne én:
Hideg és halhatatlan. "

Ezt a verset Takács Réka küldte nekünk, 2002.06.20-án, 23:20-kor