Michelangelo:
CLXXXVII

A halál biztos, de az óra még nem;
kevés időm van már, rövid az élet;
az érzék kedveli, de nem a lélek,
holtomra híva, földi létezésem.

Vak világ, győz s elárad az érdem
fölött a gyászos példa és igézet;
kihúnyt a fény s vele minden önérzet;
igaz lapul, hamis hájázva él fenn.

Ó, mikor lesz, Uram, amit, ki néked
hisz, várva vár - mert a reményt a késés
megtöri s halandóvá teszi lelkünk?

Mit ér, amit igértél, mind a fényed,
ha előbb ér holtunk, nincs menedék, és
örökre oda zár, ahol elestünk?

/fordította: Rónay György/

Vissza Michelangelo versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Jávorka Ágnes küldte nekünk, 2001.01.28-án, 10:08-kor