H.P. Lovecraft:
A Yuggoth-i gomba (The Fungi from Yuggoth) részlet

I. A könyv

A ház sötét volt poros, elhagyott

Kusza zugok közt, hol közel a part
S a hullám furcsa dolgokat kavart
Nyugat szele gyanús ködöt hozott
Füst, fagy bújtatta mind az ablakot.
S a könyvhalom, mint a múlt ferde fái
A padlóból a plafonig állt ki.
s benne ősi tudás porladott.
?

Bűvkörbe léptem, s ódon halomból
Mi kézhez esett, lapozni kezdtem,
Megborzongtam a furcsa szavaktól,
Melybe sok titok van, ismeretlen
Aztán gazdájuk után néztem ott
Nem leltem őt - csak egy hang vihogott.

II. Az üldözés

A könyvet kabátom alá tettem
Rejtve bármely szem elől e helyen
Az ódon kikötőn átsiettem
Körbepislantva és idegesen.
Vak ablakok tántorgó falakban
Meredtek rám, nézve vad futásom
(Ijesztő kór rejlhet titkaikban)
Csak a kék ég hozta nyugovásom.

Nem volt, ki látta tettem, de néma
nevetés hangzott szédült fejemben
S tudtam hogy a beteg éj világa
Meglapul a rég vágyott kötetben.
Oly idegen lett az út s a falak
S nyomomban valami némán haladt.



III. A kulcs


Nem tudom hogy mi somfordált ottan
Ó- sikátorok hulladékában
Már ajtómban remegtem, sápadtan
És otthonom gondosan bezártam.
Megvolt a könyv; vén, mint rejtett utak
Át Más Tereken és át az űrön
Mely birtokol másik világokat
És átnyúlik a földi időkön.

Enyém volt a kulcs a látomáshoz
Alkonyi ormokhoz s ligetekhez
Kik tapadnak idegen homályhoz
Rejtve, mint örök emlékeinkhez
A kulcs enyém volt, de mint ültem ott,
Halk nesz remegtette az ablakot.


IV. A felismerés


Visszatért a nap, mikor mint gyermek
Láttam az ősi tölgyeknek völgyét,
A fojtó ködöknek szürkeségét,
A lopakodó, formátlan szennyet,
S a vadul burjánzó növényzetet. Egy oltár állt ott, vésett jelével
Tornyukból leszállt Öregekével
Kik legyőzték az időt és teret.

Test hevert az oltár nedves kövén
S tudtam, kik ott falnak , nem emberek
e furcsa, szürke világ nem enyém
Yuggoth az, s az elmúlt csillagterek
Majd a test halálsikolyt ordított
Már túl későn: tudtam, én vagyok ott!


V. Hazatérés

A démon szólt, hazavisz most engem
A megidézett, árnyékos földre
Hol a fennsíkon megerősítve
Vad szél szalad márvány mellvédeken
S a kupolák útvesztője alatt
A tengerparton tornyok erdeje
Állok majd még ott ? szólt - lenyűgözve
S hallgatom a messzi hullámokat.

Imígy szólt s át, az alkony kapuján
Sodort tűztavak lángnyelve mellett
Át ős-istenek vérarany-trónján
Kik ősfélelemtől üvöltenek
Át az éj fekete szakadékán
? Ez volt otthonod? ? gúnyolt ? ? hajdanán!?

(foly. köv)

Ezt a verset Szegedi Sándor küldte nekünk, 2001.09.11-én, 11:58-kor