xill:
Gombóc...

Feszengő gombóc
vibráló gondolat
égető érzés
marja szét torkodat.
Hangyanászt ünnepel
gyomrodban a nép
s sápadtan nézel szét
bárhová is mégy.
Agyadban ülepszik már
a higgadt agyvelő
s csontjaid remegnek,
mint a vacogó ernyő;
mire ráesnek azok,
az átlátszó mamlaszok,
kik csak azért zuhannak le,
hogy a földön olvadjanak össze.

Hideg van, fázom
zuhog és elázom.
A gombóc még itt tanyázik
a torkomban s hahotázik
azon, ki tűri ezt s
jajveszékel, mert harcolni rest.

A harc az élet lényege
s ki nem érti ezt
hát csapjon a kezére
s meglátja majd, megérzi a neszt.
Suhan a fájdalom
s csak fogát szorítja feszt
suttog a dagadás
s tompul a nesz.
De ha harccal perbe fogja
a véletlen fájdalmát,
a győztes csak az lehet,
ki felhoz pár intrikát.
A bíróság határoz s
azt teszi győztessé,
ki tovább harcolt azért,
hogy önmaga győzhessék.

Vissza xill versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset xill küldte nekünk, 2000.07.05-én, 12:22-kor