Szentesi Viktor:
A feny gyermekei

Pompa, halovany kek-koed-fatyolan fenye athat,
Szenvedelyes szivarvany, amit nekem o atad.
Pirkad, tuenemeny tunik fel, uj nap uj reggele,
Joen felem, izzik, s lehull rola ruhaja, leple.
Barsonyos napsugar simul melegen hozzam,
Vakito, gyenged sugar es eloent a forrosag.

Erzem selymes, lazas kezet boroemoen: eleget,
Mert szikraja ragyogo es soha nem er veget.
Ott fekszem a puha, zoeld, illatozo pazsiton,
Hoje betakar, mint a lang csillamlik graniton.
Teste lomha, velem eg voeroesen es sargan,
Tuezelo napkorong suet le, s csillan meg a hatan.

Gyoenyoeru sarga csillanas, harmatozo, csodas,
Fenyevel atoelel, suet a nap: nem kell semmi mas.
Egesz fenylo es kecses testevel hozzam simul,
Forog a foeld veluenk, teljesen mozdulatlanul.
Mellettuenk nem rezduel ag, nem zoerduel a level,
Magaval a forro nappal valik veruenk eggye.

Lyukas felhoket attoero fenycsovak vagtatnak,
Tunnek tova, sebesseguekkel rank is atcsapnak,
Futunk es szaguldunk, a vegtelen messzesegbe,
Fel, fel a fenyhez, a sargaval teli kek egbe.

Tavoli lampionok, gyertyak a csillagok,
Szint valt az eg, es a goencoelszeker is bekocog.
Nagyot asit a mosolygos hold, mi is megnyugszunk,
igy szuelettuenk, oeroek fenyben, s mindig itt maradunk.

Ezt a verset Szentesi Viktor küldte nekünk, 2001.01.31-én, 15:19-kor