Jávorka Ágnes:
Szigetköz III.

Aki mélybe néz,
mikor kékbe fúl a szél,
mely borzol olykor
vagy suttogva olt
egy megkezdett mosolyt,
az hallgat, mert tudja:
a szín szót nem ad,
csak símogat, mint a kéj
egy feledett párnán. S még!
- kiált belülről egy hang,
aztán minden a helyén marad...
Majd feláll, mint az öntudat,
s tovalebeg, mutatva utat,
melyet úgysem lel,
ki csak ölel, mert ő már öreg
ahhoz, hogy újra kezdje,
feledve azt a percet,
amikor egymásnak estek
azok a túlcsordult estek,
ahol véletlen beleszerethettem volna
abba a züllött Holdba.

Vissza Jávorka Ágnes versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Jávorka Ágnes küldte nekünk, 2001.08.15-én, 20:46-kor