Jávorka Ágnes:
Lucidum intervallum

Sokszor üzen még. Visszaköszönve,
csöndben ölelve a véghetetlen kérdést,
míg állok ? látszólag ? kihúzott derékkal,
mint kiről lepereg, mert így kell,
hogy legyen, s nem nézem, hogy
falják fel egymást a politikus arcok,
harcuk démoni táncában miként
roskadok össze, és fejem lehajtva
szembesülök azzal, hogy nem én jöttem a
világra, mint Megváltó, így csak nézhetem
csendben, mi itt végbemegy, mert hát
én is csak egy egyszerű ember vagyok,
ennek születtem, hát mit is akarhatok?
Tűrés, alázat, könyörület, megbocsátás,
sarokba állított kényszerű magamodázó
továbbállás, szállást adó szómosoly,
mi lezárja a sikolyt, mely oly jó, mikor
elhiszem, hogy másként már nem lehet.

De vajon ad-e értelmet a szavaknak az,
mikor egy falevél lehull fáradtan
a szélben észrevétlen, s magát
tovább csak csendesen elkárhoztatja,
s eltűnésével takarja be a vétkeket,
így koronázva meg a gyarló életet,
s én észre sem veszem?
Mentsetek meg! Mentsetek meg!
Hogy megmenthessem a létet,
hogy ne köszönjön vissza még egy
újsütetű gyönyör alakjában
tévesztvén meg téveszmém réme,
hogy ne kelljen félrelépnem,
még egyszer, még egyszer, még egyszer.
És még egyszer!
Pedig tudom: mindig van még egyszer.

Vissza Jávorka Ágnes versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Jávorka Ágnes küldte nekünk, 2002.05.19-én, 05:37-kor