Jávorka Ágnes:
Két ség

A sötétségben mit ér szépségem,
felhőkbe képzelve, adni értelmet?
Kínoz a kétség - miként a mély -
az én két ségem a sötét és a szép...

Ki volt, s már csak van távol
hogy közelsége maradjon bárhol
hol vagyok, és hogy terülj testem
mint asztalka, kívánságot keres...

Bolyongok a sötétben, csillan a szép,
beleült boromba, szikrázik a vég.
Tévedtem, mint bárki. És holnap?
Eladtam, mi lehetett s volna...

Adj, kit képzelek, egy közhelyt, hogy
adhassam, mit értetlen hoz
ki éretlen, hogy hozzám érvén
sértetlen érezze lényem félelmét...

S ha van napom, és kéretlen érzem,
átölelem fényét állényének.
Itt van. A sötétségben a szép,
vigye fényét, ki nem fél...

Ezt a verset Jávorka Ágnes küldte nekünk, 2000.11.06-án, 23:45-kor