Horváth Gergely:
A bánat

Van úgy, hogy gyorsan, mint az űrön áthúzó nova,
Vagy mint kék égen lassan ballagó felhők,
Cikáznak vagy vánszorognak érzéseim tova,
Ide-oda dobálnak a jobbról-balról érő szellők.

Hogy mi fáj, tán nem mondom el soha,
Hisz mi bennem van az csak az enyém,
Legyen az élet bármily mostoha,
Egy dolgot nem vehetnek el tőlem: ez a remény.

Mely ott pislákol szememben, midőn kel fel a nap,
Vagy telihold sugara hasít az éjbe,
Ahogy lefekvés előtt imát mormol a pap,
Valami nem engedi, hogy zuhanjak a mélybe.

S ha akarom látok öreget, felnőttet, kamaszt,
Ha akarom köröttem minden virágba borul,
Ha akarom úgysem látom meg a tavaszt,
Ha akarom, ha nem szemembe forró könny tolul.

Ezt a verset Horváth Gergely küldte nekünk, 2002.01.07-én, 15:19-kor