Gyarmati Andrea:
Afrodiziákum

Védőszentek varázspálcája elémidéz, újra meg újra.
Az emberalkotás hibátlan csodája vagy, Távol- Keletnek
buja mámora, élezett érzékek bokrosult táltosa.
Mi fordul meg a fejben ettől az ördög szenvedélytől?
Egy új világ képe, kirakva kék kövekből?
Ez lenne az, macskaköves igazság. Cipőm rajta
úgy kopog, jelzi, helyes lesz az útirány.

Hahó, földreszállt hajnal, rút éjszakám sötét izzóját
kioltván, hová teszed a csupasz tenyereden hozott,
lángoló kéj tüzét?
Vigyázz, mert vadságtól hevült rózsaszín ködfoltod
égeti, a rosszul álmodók fátyolbőrét!
Magamon érzem kezed lágy érintését, magamon
látom mozdulatod nyers szépségét.

Köszönöm neked te üstökösként fénylő végzet,
kristálylevegőjű, színbő őstermészet.
Enyém vagy testestől, lelkestől, az elme illattelített
török- fürdőjében.
Bennem élsz, mert akarom, hogy itt légy velem,
itt benn, egészen.

Ezt a verset Mario küldte nekünk, 2002.07.18-án, 09:43-kor