Weöres Sándor:
Kísértet

Csak azt tudták, hogy oszlik már a testem,
s hogy, míg köztük jártam, mit kerestem.

Kopogtak rajtam, bajomat kilesték,
mégis elvittek nyirkos őszi esték.

Mosták a testem vízzel és közönnyel,
s anyám és húgom könnyel, csupa könnyel.

Azt hitték, engem siratnak, a holtat -
könnyeik nem rám: darab húsra folytak.

Mit tudta öcsém a városba, messze,
hogy mért gondol rám annyit akkor este,

szekrénye mitől is pattog és rezdül...
velem beszélt fél éjjelen keresztül.

Csak azt tudták, hogy szétmállott a testem
s hogy, míg közöttük jártam, hányat estem.

Azt mondták: szegény Pista, így-úgy... - és hát
nem engem szántak: testemet, a némát.

Nem engem szántak, kik engem szerettek:
magukat azért, hogy elveszítettek.

Uzsonnatájt így szóltak, könnyben ázva:
"Ha Pista is most itt, velünk teázna... "

Én téli erdőkkel vacogtam akkor,
csöpp síri mécsben égtem alkonyatkor.

Csak azt tudták, hogy csontváz már a testem
s hogy mílyen ételt és hogy kit szerettem.

Vissza Weöres Sándor versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Patee küldte nekünk, 2001.01.18-án, 15:06-kor