Weöres Sándor:
A reménytelenség könyve

1

Sóhaj a vízben, bölcső sóhaja,
sóhaj a földben, a vérben, a csontok közt:
Minden reménytelen.

Rontsátok le a templom-romot
és egy nap újra-épül.
Kapuján írás, mint a pokolén:
"Hagyjatok fel minden reménnyel. "

Nem fölfele épül, hanem lefele
a templom. A pokol.
Cserepei szakadatlan bontásban hullanak.
Zöld-kötésű nagy könyve
kallódik egy szúvas padon.

Ha kéred a zöld-kötésű nagy könyvet:
a bontási-terv rajzait kapod helyette,
nagy, zörgő tekercseket.

Reménytelen minden, minden reménytelen.
Görnyedj le, vessz el.
Ez a templom tanítása.


2

A porontyok, ebihalak, eleven kocsonyák kidugják fejüket,
nézésük, mint a vízgyürü, terjed.

Terpeszkednek, mégis aprók.
Aprók, mégis ott vannak mindenütt.
Ime: mint öreg bárkák,
teleragadtunk poronttyal, ebihallal, eleven kocsonyával.

Néz a kék és néz a zöld, néz ránk,
a kék és a zöld, mely alulról jött.

Minden reménytelen,
mert nincs út, csak alulról hozzánk.
Lentről látogatjuk önmagunkat, csonttalan kísértetek.


3

Habos a homály - a mi homályunk, a homály virága,
csupa hab és tajték ez a virág,
mozdulatlan stirmai csupa hab és tajték.

Mint álomban, úszol a véget nem érő nedvességben.
Senkise kérdi: ki vagy.
Csak nevedet kérdik,
okmányaid és rendszámod,
habban és tajtékban, szirmok között,
holt táblákat dobál az örvény: erre tilos, arra tilos,
minden tilos és megszabott a habban és tajtékban,
hisz oly mindegy, merre ficánkolsz.

Reménytelen, mindedn reménytelen,
mint híg, nedves álomban,
míg egy nő selyem-bugyogója kivillan,
s az álomi nővér combjai közt
a lucsok-özönben elolvadsz.


4

Remánytelen! Reménytelen!
Jegyezd meg e szót, dobd el a többit.

Ne kivánj szabad lenni: reménytelen.
Ne kivánj rab lenni: reménytelen.
Ne kivánj gazdag lenni: reménytelen.
Ne kivánj szegény lenni: reménytelen.
Ne kivánj élni: reménytelen.
Ne kivánj meghalni: reménytelen.
Reménytelen, reménytelen.

Mert a förtelem beözönlött a lét szivéig,
mert az iszonyat betört a nemlét szivéig:
a halálban sincs béke többé.

Irtózz minden javulástól:
tudod, mi rejlik mögötte.
Irtózz minden élvezettől:
tudod, mi rejlik mögötte.
Irtózz minden törvénytől:
tudod, mi rejlik mögötte.
Reménytelen, reménytelen.

Ne vállalj mást, csak a teljes homályt,
a tökéletes sötétséget húzd magadra,
burkolózz bele.

Reménytelen! Reménytelen!
Jegyezd meg e szót, dobd el a többit.


5

Éjjel, ha lovak lépése dobban:
s sehonnan semerre patái ezek.

Csupa út, csupa mozgás,
és mind: sehonnan sehova.

Ne hagyd, hogy hamis úttal, hamis léptekkel becsapjanak.
Most nincs más, csak hamis út, hamis lépés.

Kihúznak ágyadból, vagy műhelyedből
és összevissza kiabálva erre-arra cipelnek,
te mosolyogva ingasd fejedet: Reménytelen!

De nem: inkább hallgass, ne szólj semmit,
mint a kődarab, semmit se szólj.


6

Mert a förtelem beözönlött a lét szivéig,
mert az iszonyat betört a nemlét szivéig:
a genny elöntötte a világot,
nem csak kívül, az események arcát fekélybe borítva:
gyökerén megmérgezte a világot.

Figyeld: a barmok hangja megváltozott.
Mintha ölnék őket, úgy nyöszörögnek és üvöltenek.
Falánkok, fürgék, mnt régen,
de hangjuk merő nyomoruság.
Ők nem érzik, nem tudnak róla.

Figyeld: a virágok illata megváltozott.
Gyönge és kesernyés.
Ők nem tudnak róla, nem érzik.

Figyeld: a gyümölcsök íze megváltozott.
Kényszeredett és alig-édes.
Ők nem érzik, nem tudnak róla.

Olyan lett mindegyik évszak, mint a kacagó vak-leány.
S minden, mint a hülye, ki nem sejti igazi nyomorúságát.

Ha figyelheted halottaidat
s a meg nem születetteket és nem-létezőket:
hosszú fekvő árnyékon, mely mint a lóca,
ülnek és sírnak.
S ha figyelheted a testteleneket:
menekülnek, füstöt vet a szárnyuk.

Mert a förtelem beözönlött a lét szivéig,
mert az iszonyat betört a nemlpét szivéig:
a halálban sincs béke többé.


7

A magasság úgy elsötétült,
hogy a fény roncsa már csak a pénzé, a párté, a szerelemé.
Nézd a bankokat, gyüléseket,
a kocsmákat, a bordélyokat:
ott búcsúzik, összesűrűdve, a ragyogás maradéka.

Nézd a kertben ülő családot:
rajtuk még sugár ömlik el,
párnázva mozgásukat:
De szívük retteg: mit hoz a holnap?

Szerelmespár lépdel az utcán:
villanásnyi fény.
Mögöttük a végtelen sötétség.

Átoknak hangzik, pedig áldás:
Ess össze, vessz el,
ez az utolsó áldás a világon.
Hagyj fel minden reménnyel: ez a végső nyitott kapu.


8

Ne várj csodát:
mibennünk meghalt az Isten,
mibelőlünk kihalt az Isten.

Hited arra jó, hogy csörgesd, játssz vele,
hogy könyörögj valakihez, ki nem több, mint egy kitömött madár,
mint egy kóró, melyen szél fütyül.

S ha hitetlen vagy:
saját butaságod imádója vagy,
önmagadat okádod a büdös levegőbe.

Hited babona,
hitetlenséged babona.

Ne vállalj mást, csak a teljes homályt,
a tökéletes sötétségest húzd magadra,
burkolózz bele.


9

Szaladó szürke oszlop,
nem kőből: megőrült levegőből és tehetetlen porból:
tánc ez, vigasság!

"Holnap meghalok úgyis:
ma dúskálni akarok benned, égő város! "
"Jól van: tipord le
testemet és gondold: anyádé. Mi akarsz még? "

A reménytelenség igéi
köszöntik a szaladó szürke oszlopot,
köszöntik a táncot, a vigasságot
örök egykedvüséggel.


10

A sötétség pohara ez,
a reménytelenség könyve.

Ime a reménytelenség: az utolsó remény!
Görnyedj le, vessz el:
átoknak hangzik, és ime az utolsó áldás!

Boldog, aki nem vár javulásra:
tudja, mi rejlik mögötte.
Boldog, aki nem vár élvezetre:
tudja, mi rejlik mögötte.
Boldog, aki nem vár törvényre:
tudja, mi relik mögötte.

Boldog, aki nem vár semmit
és a teljes sötétséget magára ölti.

Mert ma a szaladó szürke oszlop
tanít a végső szóra: Reménytelen!

Vissza Weöres Sándor versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Patee küldte nekünk, 2001.04.12-én, 12:54-kor