Weöres Sándor:
A feláldozott virág

Hold süt a szentélybe. Sötét virág,
kinek áldozol? A derengõ éjszaka
áthatja szirmaid és akinek kedvesek
a légben lebegõ folyamok és rajtuk a
csend népével tele kompok: rokon
izássú veled. A néma istenek
nem kérdik: miért szánod nekik meleg
hervatag életed -

Egyetlen
bólintás csak, árnyékba temetett
engesztelés felszálló illata: ennyi vagy,
sötét virág, ezer közt is egyetlen,
ki oltárra kerültél, mint kenyér,
vagy hal és bárány; s bontod erezeted
ágabogát, mely égre-rajzolódó faóriásként
mintázódik kelyhed bogárcsáp-simogatta mélyein.

Ottkinn, mint egy pásztorkalap, virul a hold korongja, máskor
gyémántkeményen nap süt, apró felhõernyõt emel,
szapora zápor szalad, s e sok gyermeke közt
az idõ maga lépdel fel-alá aranysisakban, de téged
még õ is kímél: csak e világ
sárgult lapjai közt, mintegy álomban hervaszt,
mindnyájunk álmában, de mélyedhez nem ér:
az isteneké vagy, senkinek sem tartozol.


Vissza Weöres Sándor versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Badarka küldte nekünk, 2001.05.14-én, 21:46-kor