Viktor Hugo:
A koldus

A szélben, dérben egy öreg koldus haladt.
Megvertem az ablakom; megállt a ház alatt,
várta, míg szívesen az ajtómat kitárom.
Parasztok jöttek ott, néhány nyerges szamáron
gubbasztva csöndesen a városból haza.
A koldus ismerős: ez él kint egymaga
vackán, a hegy alatt, álmodva s egyre várva
földi garasra és egy mennybéli sugárra,
Istenhez nyújtva s emberhez a kezét.
- Melegedjék kicsit, jöjjön csak közelébb,
hogy hívják? - A szegény; nincs más nevem - felelte.

Megfogtam a kezét: - Barátom jöjjön erre. -
És egy szilke tejet hozattam hirtelen.
Didergett az öreg; aztán beszélt nekem,
s feleltem is, de csak mélán, szórakozottan.
- Lucskos ez a ruha, ki kell teríteni - mondtam -
a kandalló előtt. - Ő odalépkedett,
szétteregette a forró tűzhely felett
a hajdan kék színű, féreg-rágta kabátot,
s amint a száz lyukon a tűzfény átparázslott,
olyan volt a feketén, mint egy csillagos ég.
S míg szárogatta ott cafatos köntösét,
melyből dőlt az eső vegyest a tócsa-szennyel,
gondoltam: telve van imával ez az ember,
és szóra süketen, csak néztem, réveteg,
s ott láttam göncein a csillagképeket.

Vissza Viktor Hugo versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Liza__ küldte nekünk, 2000.05.03-án, 13:40-kor