René Char:
A kígyó egészségére

I

Az újszülött arcú forróságról, a kétségbeesett forróságról énekelek.


II

A kenyéren a sor, hogy megtörje az embert, hogy a virradat szépsége legyen.


III

Aki a napraforgóban bízik, az nem fog elmélkedni a házban.
A szerelem minden gondolata az övé lesz.


IV

A fecske hurokjában vihar tájékozódik, kert épül.


V

Mindig lesz egy vízcsepp, hogy tovább fennmaradjon, mint a Nap, anélkül hogy a Nap járása ettől megrendülne.


VI

Olyat teremts, amit az ismeret titokban akar tartani, száz kijáratú ismeretet.


VII

Aki úgy jön a világra, hogy ne kavarjon fel semmit, az nem érdemel se figyelmet, se türelmet.


VIII

Meddig létezik még az ember hiányérzete, ki halódik a teremtés közepén, mert a teremtés elbocsátotta?


IX

Minden ház egy évszak volt. Így ismétlődött a város. Összes lakói együtt nem ismerték csak a telet, dacára fölhevült testüknek, dacára a nappalnak, mely nem távozott tőlük.


X

Lényegednél vagy te rendületlenül, költő, rendületlenül szerelmed csúcspontján, rendületlenül vágyódva a valóságra és az igazságra. Bizonyára szükséges rossz, hogy állhatatosan nem lehetsz tudatodnál.


XI

A nem létező lélekből te nálánál jobb embert teremtesz.


XII

Nézd a vakmerő képet, melyben hazád fürdik, sokáig elkerült ez az öröm.


XIII

Sokan vannak, akik arra várnak, emelje fel őket a zátony, lépje át a cél, hogy önmagukat meghatározzák végre.


XIV

Köszönd meg, ha valaki lelkifurdalásoddal nem törődik. Egyenrangú társa vagy.


XV

A könnyek megvetik bizalmasukat.


XVI

Mérhető mélység marad ott, hol a sorsot a föveny leigázza.


XVII

Szerelmem, nem fontos, hogy megszülettem: ama helyen leszel te látható, ahol én eltűnök.


XVIII

A madár becsapása nélkül tudjunk eljutni a fa szívétől a gyümölcs elragadtatásáig.


XIX

A gyönyörön át csak az emlék zsoldos hálája fogad. Választott jelenléted sem ment meg a búcsúzástól.


XX

Csak szeretni hajolj meg. Ha meghalsz, még szeretsz.


XXI

A belőled kiáradó sötétséget napjárásod paráznasága vezérli.


XXII

Mellőzd azokat, akik szemében az ember csak afféle átmeneti színfolt a föld kínzott hátán. Hadd mondják el hosszadalmas intelmüket. Látványnak egy a tűzkaparó festéke és a felhő vörössége.


XXIII

A költőhöz nem méltó a bárány megtévesztése, gyapjának üzleti beruházása.


XXIV

Ha villámban lakunk, az örökkévalóság szíve az.


XXV

Szemek, melyek a nappalt föltalálni vélve, föltámasztották a szelet, mit tehetnék értetek? Én a feledés vagyok.


XXVI

Az összes tiszta vizek közül a költészet álldogál a legkevesebb ideig hídjai tükörképénél.
A költészet: az átminősített ember belső világában az eljövendő élet.


XXVII

Egyetlen rózsa, hogy essen az eső. Számtalan év végére jutva, ez a kívánságod.

/fordította: Parancs János/

Vissza René Char versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Patee küldte nekünk, 2001.10.13-án, 14:06-kor