Octavio Paz:
A költemény felé

1

Szavak, jó nappalok s jó éjszakák között a nyelv megszenesedett fájáról szakított negyedórák hozama, ki- és bejáratok, egy sehonnan se induló és bárhová vezethető folyosó kapui.

Szakadatlan a vadállat hasában forgunk, a kő hasában, az idő hasában. Találjuk meg a kijáratot, a költeményt.

Konok arc, melyen minden pillantásom megtörik. Felfegyverzett homlok, amely győzhetetlenül áll egy rombadőlt táj előtt, miután megostromolta a titkot. Tűzhányó bánata.

A Vezér, a Vezető nyájas és rozoga kő-pofája, évszázadunk fétise; az én-te-ő, e pókháló-szövők, e karmokat meresztő névmások; arcnélküli, elvont istenségek. Az úristen megbosszulja magát mind e bálványokban.

A pillanat megdermed, vakító tömör fehérség, mely nem felel már és eltűnik, a körbe keringő áron sodródó jégtömeg, mely mindig újra visszatér.

Rántsuk le a képzelődés maszkjait, verjünk szöget az érzékeny középpontba: idézzünk elő kitörést.

Vágjuk el a köldökzsinórt, öljük meg az Anyát; a modern költő mindenkiért és mindenki nevében követte el a bűnt. A Nő felfedezése az új költőre vár.

Beszélni, csak hogy beszéljünk, a kétségbeeséstől csikarni ki a hangokat, a légy röptének sugallatára írni, piszkítani a papírt. Az idő kettéhasad: a halálugrás pillanata ez.


2

Szavak, mondatok, szótagok, szilárd középpont körül keringő égitestek. Két test, több lény, amely egyetlen szóban egyesül. A papír megtelik kitörölhetetlen betűkkel, amiket senki se mondott, senki se sugallt, amelyek csak úgy odahulltak és égnek és ragyognak és kihunynak. Így létezik a költészet, így létezik a szerelem is. S ha én nem létezem is, te biztos létezel.

Mindig a magányosságra kárhoztatottak kezdik kikovácsolni az új párbeszéd szavait.

A szökőkút. Egy korty ital. Egy múltja fölébe hajló leány. A bor, a tűz, a gitár, at ebédután. Egy vörös bársony fal a falu főterén. Az éljenek, a városba érkező tündökletes lovarnő, a lelkesült nép: himnuszok. A fehér, a zöld, a rikító betörése. A túlkönnyű, ami szinte magától íródik: a költészet.

A költemény szerelmes rendet teremt. Előre látom a férfit, aki Nap, s a nőt, aki Hold, az elsőt hatalmától, a másikat szolgaságától megszabadulva, és látom a sötét tereken felragyogó makulátlan szerelmeket. Ez izzó sasok előtt mindeneknek meg kell hajolniuk.

Homlokod árkaiban megjelenik a dal. A költői igazság felégeti a gyalázat táborait. Többé nincs helye nosztalgiának, az énnek, a tulajdonnévnek.

Minden költemény a költő kárán születik meg.

Dél, láthatatlan lombú faóriás. A tereken férfiak és nők a nap énekét zengik, ragyogás szökőkútjait. Az arany áradat elborít: Semmi, ami én vagyok, ne szóljon az én számon keresztül.

Amíg a Történelem alszik, álmában beszél: az alvó nép homlokán vérző csillag a költemény. Mikor a Történelem felébred, tetté lesz a kép, megszületik a költemény: a költészet működésbe lép.

Érdemeld ki álmaidat.

/fordította: Somlyó György/

Vissza Octavio Paz versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Patee küldte nekünk, 2001.09.21-én, 08:24-kor