Komjáthy Jenő:
A homályból

Ki fény vagyok, homályban éltem,
Világ elől elrejtezém;
Nagy, ismeretlen messzeségben
Magányosan lobogtam én.

Mig már napok ragyogtak egyre
S imádta őket mind a nép;
Addig szivem' nem látta egy se,
Nem érzé tiszta, nagy hevét.

Sugaramat nem verte vissza,
Magamban égő láng valék;
Világomat gyönyörrel itta
Csupán a könnyű, tiszta lég.

Csupán a boldog csillagokra
Néztem föl nagy éjszakán,
Velük keringve és lobogva
Epedtem fensőbb lét után.

De mostan szivem szerteárad,
Gátjára szakítva szétömöl,
Keresve földi, égi társat,
Kire borulni szent gyönyör.

Melege, fénye széjjelomlik
Elűzve a sűrű homályt
És millió sugárra foszlik,
Hogy minden szívet járjon át.

Rohanj a lelkek tengerébe
Lelkem, te büszke nagy folyam!
Szakadj a boldog összeségbe,
Hova minden világ rohan.

Hajl át az élet-óceánba
És mindenekbe halva élj!
A szellemek rokon világa
Szavadra rég figyel: beszélj!

Ölelni vágyom a világot
És sirni milliók szivén;
Beoltani e tiszta lángot
Vágyom millijók szivébe én.

Óh jöjjetek velem repülni,
Velem zokogni, zengeni,
Egy érzelemviharba dülni,
egy indulatba remegni!

Szivembe' hordom én a lángot,
Szivembe' hordom a napot:
Óh gyujtsatok rokon világot!
Én látok; ti is lássatok!

Vissza Komjáthy Jenő versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Badarka küldte nekünk, 2001.01.31-én, 12:58-kor