Juhász Gyula:
Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál emlékeimből lassan, elfakult arcképed a szivemben, elmosódott
a vállaidnak ive, elsuhant a hangod és én nem mentem utánad az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, hogy ifjúság
bolondság, o de mégis ne hidd szivem, hogy ez hiába volt és hogy egészen elmúlt, o ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendömben és elvétett szavamban és minden eltévesztett köszönésben és minden összetépett levelemben és egész elhibázott életemben élsz és uralkodol örökkön, Amen.

Vissza Juhász Gyula versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset KEdit küldte nekünk, 2000.12.07-én, 23:48-kor