Johann Wolfgang Goethe:
A Villikirály

Ki nyargal a szélben, az éjen át?
Egy apa az, ő viszi kisfiát.
Karjába szorítja gyermekét,
átadja teste melegét.

- Fiam, miért bújsz az ölembe, ki bánt?
- Apám, nem látod a villikirályt?
Koronája fehérlik, uszálya suhan.
-A köd gomolyog, csak a köd fiam!

"Jöjj hát velem, édes gyermekem!
Játszhatsz gyönyörűen énvelem,
mutatok majd tarka virágokat,
anyám arany ruhákat ad."

- Apám, jaj, apám, mondd, hallod-e már,
mit igér suttogva a villikirály?
- Fiam, csak csitt, nem mozogj, ne beszélj:
a száraz avart zizzenti a szél.

"Most, szép fiu, jó fiu, jössz-e velem?
A lányaim ápolnak majd szeliden.
Már járják az éjben a táncaikat,
s álomba táncolnak, dúdolnak."

- Apám, jaj, apám, nézd, ők azok,
a villi-királykisasszonyok!
- Látom, fiam, ott fehérlenek
a sűrű sötétben a vén füzek.

"Szeretlek, a szépséged ingerel;
eljössz, vagy erővel viszlek el."
- Apám, most bántott, jaj, de fáj!
Megfog, nem ereszt el a villikirály!

Borzongva az apa üget tovább,
karolja nyöszörgő kisfiát,
a ház kapuján bajjal bedobog:
karjában a gyermek már halott.

/Vas István fordítása/

Vissza Johann Wolfgang Goethe versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset nemkell küldte nekünk, 2000.04.29-én, 02:39-kor