H.P. Lovecraft:
A kert (The Garden)

Van egy régi-régi kert, mely néha álmaimban él,
Hol a májusi napfény bolyong, kísértetfénye kél,
Hol tarka-barka virágnak színe szürkévé fakul
És málló oszlopok tövében ó-gondolat lapul.
A szögletekben indák, rések, mohák a tócsák körül,

A fojtó bozóttól a lugas hideg sötétbe merül.
A csendbe süllyedt ösvényeken a gyep ritka, sovány
Elmúlt dolgok doh- szagától a levegő halovány.
Nincsen élő teremtmény e magányos helyen sehol
S az élősövény csendes, hangot nem hall semmikor.

Amint járok s várok s hallgatok, gyakran kutatom a kort,
Mikor ismertem jól e kertet, hajdan, valamikor,
Gyakran hívom a régmúlt napok tovatűnt képeit,
S amint nézem a szürke helyet, érzem, mit tudtam itt.
S megborzongtat a felismerés, körbeölel a bánat:
Szívem most a kert, s hervadt remény neve a virágnak.

/fordította: Szegedi Sándor/

Vissza H.P. Lovecraft versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Szegedi Sándor küldte nekünk, 2001.09.11-én, 11:45-kor