Edgar Allan Poe:
A holló

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
"Vendég lesz az", így tünődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már? "

Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december
Éjén fantom rejtelemmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad, s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng, és bíborán bús selymü zengés,
Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszony suhogva jár -,
Rémült szívem izgatottan lüktetett, s én csititottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már? "

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm megbocsájtja, ugyebár?
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm, és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek. " - S ajtót tártam, nyílt a zár:
Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra! " - halk, sovár
Hangon én búgtam: "Lenóra" s visszhang kelt rá, halk, sovár,
Ez hangzott, s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem, s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsosablak,
No, te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már! "

Azzal ablakom kitártam, s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt, és fennenhordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt, s mint kit helye vár,
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár -,
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon, ében méltóságu tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár -,
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,

Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plutói mély, vad ár? "
S szólt a Holló: "Sohamár".

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
Kinek neve: "Sohamár".

S fenn a csöndes szobron ülve, az a Holló egyedűl e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok, holnap ez is messziszáll. "
S szólt a Holló: "Sohamár! "

Megriadtam: csendziláló replikája mily találó -,
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak, s kész a szó- és igetár";
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy "Soha - soha már! "

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott, s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár;
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már"?

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja -, soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrüjén, látatlan égnek
Füstölők, s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
"Bús szív", búgtam, "ím a szent Ég szállt le Hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt, és önt nepenthét, s felejtést ád e pohár,
Idd, óh, idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár! "
S szólt a Holló: "Soha már! "

"Látnok! " nyögtem, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár -,
Van... van balzsam Gileádban?... mondd meg -, lelkem esdve vár... "
S szólt a Holló: "Soha már! "

"Látnok! " búgtam, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Hogyha istent úgy félsz, mint én, s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám,
Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár? "
S szólt a Holló: "Soha már""

"Ez legyen hát búcsúd! ", dörgött ajkam, "menj, madár vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plutói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobám, rút madár!
Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár! "
S szólt a Holló: "Soha már! "

S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rájaomló fényén roppant árnya száll,
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen - soha már!

/fordította: Tóth Árpád/

Vissza Edgar Allan Poe versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset hook küldte nekünk, 2000.07.26-án, 23:55-kor