Charles Baudelaire:
Az ember és a tenger

Szabadság embere, tengert imádni hű!
Szeresd csak! tükröd ő, hullámzó végtelenje
minthogyha parttalan, bús lelked képe lenne,
s ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.

Képmásod mély ölén alámerűlsz gyönyörrel,
szem és kar rásimul s felejti már saját
háborgását szived, figyelve ős zaját,
mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.

Mindkettőtök setét s rejtelmes rideg:
ember, örvényeid kinek van mérni ónja?
tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?
A meghitt titkokat irígyen őrzitek.

És mégis, míg vén századok tűnni térnek,
kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll,
jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál,
óh, örök birkózok, óh, vad dacú fivérek!

/fordította: Tóth Árpád/

Vissza Charles Baudelaire versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Badarka küldte nekünk, 2001.01.31-én, 11:25-kor