Charles Baudelaire:
A vámpír metamorfózisa

Az eperajkú nő az én gonosz varázsom,
csavarja tagjait, mint kígyó a parázson,
és gyúrva a fűzőt páncélos kebelén,
ily pézsma-telített szavakat dobál felém:
-? Nedves az ajkam, és érett a tudományra,
az antik Tudatot fojtani céda ágyba,
győzelmes keblemen fölszárad mind a könny:
vén arcra gyermekek kacaját bűvölöm.
Aki fátyoltalannak lát engem s meztelennek,
nem kér holdat, napot, se csillagot, se mennyet.
Oly kitanult vagyok én, tudós Doktorom
ha férfit fojtogat félelmetes karom,
vagy törzsem átadom fogadnak, hogy belemarhass;
oly félénk és merész, törékeny és hatalmas,
hogy értem ágyamon, mely kéjben imbolyog,
elkárhoznának a testetlen angyalok.

Mikor kiszívta már szegény csontom velőjét,
s arcához lankatag hajoltam én előrébb
egy csókot nyomni rá: nem láttam semmi mást,
csak izzadt bőrcsomót és tele rothadást.
Bezártam szemem nagy hideg borzadályban,
s amint az eleven fényre megint kitártam,
mellettem íme a hatalmas Báb helyett,
kiben a gonoszul gyűjtött vér lüktetett,
egy csontváz reszkető, kuszált roncsa maradt csak
oly hangot adva, mint csikorgó szélkakasnak
hangja, vagy egy vasas cégérnek rúd-nyakán,
melyet a szél cibál vad téli éjszakán.

/fordította: Babits Mihály/

Vissza Charles Baudelaire versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Hasso küldte nekünk, 2001.07.08-án, 12:36-kor