Veronna Clarus:
A poéta

Lezárt szememmel mindent látnak ők,
Oly régen porladó költők,
És ők hurkolják a tintacsíkot,
Mit tollam az elébb húzott.
Tűnik bensőmből a nappalok lénye,
Hogy lobban a gyertya fénye,
S a halálos kétségbeesés felett
A régi Énem tör helyet.
Hogy a bánat keblére ránt hamar,
Testem mégis élni akar,
De hogy az éget az, mi Musset-nek fájt,
Kínzott lelkem gyönyörre vágy.
Fejemben hallom egyre bús dalát;
Lamartine szakadt sóhaját,
Félek, hogy dobál az őrület-hullám,
Visszhangzom majd Nerval sorsát.
Földi ész nem értheti, mit látok,
Istenem, küldd el az álmot!
És eljön Novalis, az örök kedves,
Ki elvisz az égiekhez.
E lázból ébredve megnyugszom újra,
És könnyeit ontja a múzsa.

Vissza Veronna Clarus versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Veronna Clarus küldte nekünk, 2001.08.07-én, 20:55-kor