Tinocska:
A magány

A színes virágokkal teli zöld rét után,
ha télbe tévedsz, hol csak fehér van csupán,
a zajos jókedv, a kedves barátok után,
ha egyedül maradsz, a csönd vesz körül bután.

Mindig szól valaki hozzád, válaszolsz talán,
de az sem kell, csak tudd, hogy ott az a pár barát.
Majd lassan szétszélednek, egyik a másik után,
az utolsó is megy, integet, s mosolyogsz kurtán.

Mennek, várja őket valaki, egy szerető szív talán,
hinni akarod, hogy téged is vár valaki, s ha már
végképp nem bírod tovább, ezzel csalod magad.
Hiába süt odakint a nap, szívedben tél marad.

A csend megtévesztő, ami másnak oly nyugtató,
az neked üvöltő, a magányt ezerszer visszhangzó.
Harcolsz az ezerfejű fenevaddal, de nyakán újra nő
a levágott fej, és nincs társ, aki neked álmokat sző.

Mily sorsra jut egy ezer ellen? Hiába erős szent célja:
szeretetet adni, és viszont kapni, a sors olyan léha.
A fenevaddal cicázik, őt segíti, mindent latba vet,
hogy közös harcuknak végén te legyél a bukott, a vert.

Ha néha meg is csillan a bátortalan fény: a remény,
jön valaki, ki először csak szépet sugároz feléd,
- de jaj! ? csalfa ő is: a fenevadnak hisz, jelened
bús, magányos múlttá válik, hol nincs szeretet.

Elillanó remény, meleg sugarú fény, mit elfúj a szellő,
gyújthatod-e újra? Jön még valaki, ki féltő, szerető
gondoskodással, újra fényt, dallamot rajzol köréd,
elzavarja a rémet, s a magány nem nő többé föléd ?

Hited becsap, az ellenségben kedves ismerőst sejtesz,
a kedves ismerősben barátot látsz, s a barátban kedvest.
Ők azok, akik ? jaj, de nagyon fájón ? tudatják veled:
egyedül vagy, s miben addig hittél elvesztetted.

Onnantól kezdve nem hiszel már semmiben sem,
kedves szóban, bátorító mosolyban, s szeretetben.
Igaz magadban is elvesztetted már hited, nem tudod
már mi a jó, és rossz, erős hitvallásod megbukott.

Hittél emberben, s a világban, hogy a szó mögött
van valami: szeretet, megértés, mi hozzájuk kötött.
S ha vége, nincs már semmi? Sem szó, sem szeretet,
nem adja már vissza a régi, világot építő hitedet.

Ki szeretettel, mosollyal lép hozzád, azt is elzavarod,
- nincs több fájdalom ? s magányod te magad választod.
Nem kell több csalfa barát, és szerető! Hiába már, nem
veszed észre a jót, sorsodra te mondod ki az Áment.

Vissza Tinocska versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Tinocska küldte nekünk, 2001.05.23-án, 17:59-kor