Szöllősi Judit:
Amikor én megszülettem...

Amikor én megszülettem,
Nem zúgtak harangok.
Csend volt a mi kis falunkban,
Légyzúgás sem hallott?

Nem írták ki hirdetőre:
"Született egy ember? "
Pedig születésem napján
Majdhogy anyám ment el?

Anyámnak egy szava sem volt,
Egy "jaj" szót sem hallatott,
Pedig kínok közepette tudattam,
Hogy: "Vagyok! ".

Megérkeztem e világra,
Mint angyal a Földre,
Értetlen, tág tekintettel
Néztem körbe-körbe.

Édesanyám boldog volt,
Mert született egy kislány,
Nem bánta a nagy kínokat,
Hisz régóta várt rám.

Hosszú, szőke, nedves fürtje
Omlott le vállára.
Szenvedéstől fáradt feje
Zuhant a párnára.

Édesapám sem hirdette
Hangos, nagy szavakkal,
Hogy megszületett a kislánya,
S pici, mint kis angyal.

Fekete, hosszú hajszálamat
Simogatta anyám,
S mondogatta már akkor, hogy
Olyan vagyok, mint apám?

Fekete hajú, kék szemű
Kislányt szeretett volna,
S a jó Isten teljesítette,
Mintha meghallotta volna.

Lágyan zúgott a nyári szellő
E augusztusi napon,
Délután volt, három óra,
Nem volt meleg nagyon.

Még a nap sem üdvözölte
Azt, hogy megérkeztem.
A felhők közül nem bújt elő,
Nem várta jövetelem.

Édesanyám szempillái
Lassan lecsukódtak,
Meggyötrődött kék szemei
Álomra záródtak.

Életemnek egy jó része
Szép volt, mint egy álom,
Hiszen egyke kisleányként
Teljesült kívánságom.

Örült nagyon a nagymama is,
Hogy megszületett Jutka,
Egy életen át én voltam
A Boldogsága titka.

Megszerettek mások is,
Hisz nem voltam rossz nagyon?
"Beragyogtam" a családot,
Mint csillag a Napot.

Eltelt pár év, még több hónap,
Hetek, órák, percek?
A kis Jutkából felnőtt nő lett,
Kit Juditnak kereszteltek?

Azóta már anyám elment,
S nem jön vissza többé?
De szívemben, a lelkemben
Élni fog mindörökké.

Megtanított az életben
Néhány igaz szóra.
Megtanultam, hogy kínok nélkül
Nem is hatvan perc az óra.

Megtanított az igazi értéket becsülni,
Megtanultam, hogy lehet igazán szeretni.
Mai napig - ha rá gondolok - könny szökik szemembe?
Ezt az érzést nem lehet leírni szavakkal kifejezve.

Elment hamar, úgy itt hagyott,
Hogy alig köszönt el?
S megtanultam, hogy "anya" nélkül
Milyen is az ember.

Megtanultam az Életben
Könnyek nélkül sírni.
Megtanultam a Semmiben
Bízni és remélni.

Fájdalommal, megtört szívvel
Éltem tovább létem.
Magam lettem, ez nagyon fájt,
De hittem és reméltem?!

Megtanultam lábra állni,
Egyedül is, ha kell.
Megtanultam vérző szívvel
Mosolyogni, ha kell?

Emelt fővel viseltem,
Mit a Sors kimért rám,
Ám de mégsem panaszkodom,
Hisz az Élet nem habos tál?

Megtanultam a Gondok fölött
Mosolyogva járni?
Apró, biztos lépésekkel
Igaz síkra szállni.

Azóta, hogy átéltem már
Így huszonöt évet;
Láttam jót, láttam rosszat,
S hogy mit ér az Élet?

Hol a Szerelem szárnyán repülve?,
Hol magányba bújtam, ?
Leéltem eddigi napjaim,
Sokat kóboroltam.

Bizakodtam, reménykedtem,
Ám sosem tagadtam,
Valahányszor nekivágtam,
Csak magam maradtam.

Ez az élet olyan,
Mint egy szál vörös rózsa?
A Tüske a bajt jelképezi,
De van Virágja és Szirma.

A Zöld szín a Kezdet színe,
S a Piros az Érettség?
Mint ahogy az Ifjúságra
Eljő az Öregség?

De még addig tenni kell,
Szorgoskodni bátran,
Hogy építsük az új Világunk,
Ami előtt gát van.

Ám nem hirdetem
Hangos szókkal,
Hogy így lesz mindörökké?
Megpróbálok boldog lenni?
Most, és tán örökké.

Nádudvar, 2000. április 29.

Vissza Szöllősi Judit versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Szöllősi Judit küldte nekünk, 2001.04.18-án, 12:02-kor