Székács László:
Az öreg

remegve tartja a botot kezében,
reszketve nyúl zsebébe, gyufát vesz,
idő-rágta pipát, s rágyújt a szenvedélyre, ?
? leül, lassan, vigyázva, nem akar
ő már zavarni senkit e világban,
lelke már más birodalomban várja,
várja az öreget, a porhüvelyt,
mely e földre már csak létezni jár,
s mit az idő ránchálóvá cserzett,
de felemeli bozontos fejét az Agg,
most éledt ősként csodálja a változásokat,
megrémül, jaj, most hova került,
már eddig is hány esztendő kövein,
s mily történéseken ment keresztül,
fejlődésről hallott, igen, sokszor, sokat, ?
? megvénült, lelke már megelőzte testét,
de gondolatai egyre húsz éves korában
esett, megélt élményeken járnak,
ő már a jelent, a valót nem fogja fel,
álomvilág, csodálkozik, de nem töpreng,
emlékezget, nem kérdi, de hogyan lett,
rég emlékek, mítoszok és a mai valók, ?
? százados öreg, életcsoda, motyog magában,
közben pipája elalszik, emlékei visszatűnnek,
feláll, eltotyog, botjára görnyed,
megy hosszú útján, őt már ne zavarják, ?
? motyog-dünnyög, ? menjenek tovább

Vissza Székács László versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Székács László küldte nekünk, 2002.06.12-én, 22:40-kor