MOK:
A világ bolondjai

Bolond állat az ember! - mondta az őrült
S mélán, remegve gondolkodott.
Ki tegnap még bölcs munkában őszült,
Most kérges kezébe fegyvert fogott,
S kiáltva Istent, embert, jogot, célokat,
Támad veszetten őrült fajtája ellen,
S mi ássuk nekik a néma sírokat,
És nem tudom, mit kellene tennem!
Hisz költő voltam egykor, s lángolt a szív
Ha szavamra szebb jövőt álmodott,
De elfeledtem, hogy új béke hív,
Mert létem magányos, átkozott
Börtönéből is oly rémes a világ,
Hogy néha már szidni sincs kedvem,
S mert hasznosabbak már az imák,
Mint millió, vádoló, eleven versem
Mert pusztul az ember! Sírja az elme,
Mi a természet ellen büszke harcra kélt,
S a tudásnak végtelen, csábító verme
Elnyelte ködében a vágyott, tiszta célt.
Nem maradt más: csak eltűnni gyorsan,
Kihalni hirtelen, míg él a föld,
S reméljük, új nemzedék jő a porban,
Mely talán kisemmizet, elgyötört
Emlékünk is tovább viszi.

Ne tépd magad! szóltam én
Hisz megtettél mindent, mit lehet,
S mit megtehet az álmodó egyén,
Ha fajtája vakon a sír felett lebeg.
S látod, van rajtad kívül bolond,
Ki eszméket kerget a múlton át,
Néki a világ csak fényes porond
Melyen bizonygatja a maga igazát,
S azt hiszi próféta ő, ki utat mutat,
És semmiből teremt új csodát,
De aki nézi, titkon vígan mulat,
És meg sem érti lüktető szavát.
De te beszélj csak, én hallgatok,
Hisz beszéltek nékem már oly sokat,
Hogy kopott, fásult és rideg vagyok
Hiába látok elveszett sorsokat,
Hiába üt, ver ez a szürke kor.

? Nem beszélek tovább, hisz látom érted,
Mit diktált neked a XX. század,
S mert mindennek indokát kérted,
Hát betömték gyorsan lázadó szádat,
S azt mondták bolond vagy, hogy nem,
Nem fogadod el e káoszi-rendet,
S te inkább leszel bölcs itt lenn,
Mint sem kövesd e taszító trendet.
Hát ledobtak végül ide közénk,
Hogy ne kérdezz tőlük soha többet,
S mi sebeid nyomorral bekötözénk,
Letöröltük rólad az utolsó könnyet,
Hogy meg se rezzenj, ha jő a halál!


Miért rezzennék, ha enyhülés jő,
Százados napok után felém.
E világ nékem csak kínokat sző,
S csak sűrű akadályt állít elém
Már lázadva forrongó ajakam is,
Ha üvöltve kiáltja a magam igazát,
S e csendben hangom is oly hamis,
Hogy magam sem hiszem énem szavát,
És elnémítom, ha szólni vágyna,
Ha hazug némaságból törni kész,
S jobban vonz engem étel és párna,
Mint a világot teremtő józan ész.
Élek hát csendben, szemem takarva
Rejtőzöm remegve e sáros helyen,
S elmém is csak annyit akar ma,
Hogy testemnek békés sírja legyen
Ha magával ragad az édes halál.

Tégy úgy fiam, élj lapulva,
Rejtőzve önmagad mögött,
S ha e világ szíven szúrna,
Te akkor is úr vagy,
A bolondok között.

Ültünk, s közénk leszállt az Isten,
S vártuk, hogy értőn ránk tekint,
Gondolkodott, széttekintett itt lenn
S láttuk, hogy csalódva mint legyint
Ha már ő sem érti, mit teremtett.

Vissza MOK versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Bestman küldte nekünk, 2000.06.19-én, 20:16-kor