Midnightmare:
Sodródó virágok

tavat töltenek meg halkan csobogva,
megpihen a temérdek csepp néhány pillanatra,
medrükben vándorolva egy ismeretlen erő vonzza
őket a cél spirálja felé az örök alkotókat...

kövekből fakadtak, most kövek görögnek alattuk,
hullámzó hátaikon magvak ringnak virág-méhükben,
így kezd el kiteljesedni a hullámokra bízott sorsuk,
a láva-katlan gyermekeit hordozzák tükrük ezüstjében.

útjuk a patakon vezette őket a tóhoz,
miközben nőttön-nőtt a virágokban az élet,
most kibomlanak a szirmok, mik elrejtették őket,
kibukkan a gyöngyök pompás koronája a hullámokból...

az életre pillantva küszködve a képtelen látomással
akár egy újszülött, úgy ámul az ember e világra,
csodálatban tobzódva bámul, öntudatára ébred,
részegen tántorog benne az ártatlan lélek.

kezeit szeme elé emelve vette csak észre,
hogy a Megváltót magával hozta e tökéletes létbe,
vele a kardot, hogy önmaga katonája lehessen
ott, hol hábórút szem nem látott, hol vér sohasem folyt...

hol vidáman táncolt szirom-báltermében a vízen,
hol küzdött az örvényekkel, mik elsodornák végleg,
mégis mindig csak virág maradt,
mit ki akar megcsodálhat...

az öröklétbe táncolt volna,
oda hívta istene tiltó szava,
de ellenállni ő sem volt képes,
látta, hogy a tóból is tovább vándorolhat...

ereje eltűnt, felélt mindent, mi adatott,
csak a kard maradt és a bűntelen megváltó,
kihez ő legkevésbé sem hasonlított,
kifordult színekben pompázott...

gyenge testtel s akarattal úszott kis szigetén
a rá váró, kivezető torkolat felé,
nem tudta, hol hibázott,
nem tudta, hogy mindegy, hol hibázott...


Midnightmare

Vissza Midnightmare versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Erdélyi Péter küldte nekünk, 2002.11.18-án, 15:39-kor