Lényegtelen:
A csalódás (Novella)

Reggel fél nyolc lehetett. Ágyából már legalább fél órája a plafont bámulta. Azon töprengett, hogy vajon mit álmodhatott, na meg a tegnap történtek bántották. Még legalább tíz percig feküdt így az ágyában, majd felkelt és felöltözött. Magára öltötte ruháit, megmosdott és megnézte magát a tükörben. Egy fiatal 18 év körüli srác pillantott rá vissza, aki nem tudja, hogy mit akar. Szemeiben a magány látszott vissza tükröződni, amit egy álmosollyal próbált leplezni. Szemgödrei az álmatlanságról tanúskodtak. Látszott, hogy bántja valami, mint ha nem tetszene neki, ami történik vele.
Miután percekig nézte magát, felvette kabátját és ki lépett az ajtón. A szokásos út állt előtte, a gimnáziumba vezető út, amit átlagosan két és fél perc alatt tett meg. Az órák szokásosan teltek el a számára. Az unalmas 45 perceket gyakran versírással múlatta el. Csak a tíz perces szünetek tűntek neki különösnek. Egy lány járt a fejében, aki már legalább két hónapja tűnt fel neki, akiről úgy gondolta, hogy meg tudná változtatni az életét. A szünetekben, amikor csak tehette őt figyelte, de kerülte a feltűnést. Nem szerette érzelmeit kimutatni. Ritkán, a szünet utolsó felében oda ment a lány társaságához, beszélgetni, bár a lánnyal vajmi keveset beszélt, csak olykor-olykor szóltak egymáshoz. Mint ha tetszett volna a lánynak a fiú, és mint ha csak arra várt volna a lány, hogy a fiú elhívja valahová őt. De a lány gyakran tett gúnyos mozdulatokat, mint ha lenézné a fiút.
Mások szerint a lány tudta hogy mit akar tőle a srác, s ezt a srác maga is sejtette.
A versírás mellett még azzal múlatta az időt, hogy a délutánját tervezte. Azon gondolkodott, hogy mit mondjon a lánynak délután, amikor majd elhívja sétálni. Még sosem volt ennyire szerelmes, talán nem is volt eddig szerelmes. Magányos perceiben, óráiban nem tudott uralkodni érzelmein, síró görcsein.
Kicsöngettek. Ez volt az utolsó órája. Egyre hevesebben vert a szíve, amikor csak az elkövetkező órákra gondolt. Szekrényéhez ment, felöltötte kabátját és elindult a parkba, ahol délutánjait szokta eltölteni barátaival, a lánnyal és a lány barátaival.
A park csak egy percnyire volt a gimnáziumtól. A fiú még csak egyedül volt, még pár percig kellett várnia neki a többiekre. Addig is a párlépésnyire lévő boltba tért be, hogy vegyen magának valamit. Alkoholt vett, gondolva így old valamit a feszültségén. Valami olcsót vett, mivel kevés pénze volt, ugyanis kollégista. Visszament a parkba és leült egy padra. Felbontotta kis vodkáját és iszogatni kezdett. E közben a természetet csodálta. Egy februári nap volt. A nap ugyan már ragyogott, de az erős szél elvette a meleg erejét, s így inkább fázott. Jól esett neki a vodka. Kirázta ugyan a hideg, mikor ezen ital lecsúszott torkán, de később melegség töltötte be vérét, ami átmelengette az egész testét. E kicsike alkohol nem oldott feszültségén, nem adott erőt önbizalmának, de legalább nem fázott.
Háromnegyed három volt. Csoportosan érkeztek meg a többiek, velük volt a szőke lány is. A fiú, ahogyan meg pillantotta őt, elkezdett zakatolni a szíve. Elvarázsolta őt a lány szőkesége, gyönyörű pár kék szeme és a csodás alakja. Órákig, napokig tudta volna pihentetni szemeit a lányon.
Páran leültek a padra, a többiek pedig állva maradtak. A többség ? köztük a lány is- elővette a napi első cigarettáját. Körbe kínálták egymást, tüzet adtak egymásnak és rá gyújtottak. A fiú nem dohányzott, bár nem zavarta, hogy a többiek igen. Mindenki elkezdte mondani a sajátját, a problémáit, a bajait, s persze nem maradhatott ki a szerelem sem. A fiú hallgatott, csak nagyon ritkán szólt közbe, megvolt neki a saját problémája. A tegnapon töprengett. Az járt az eszében, hogy a tegnapi napja is ugyan ilyen volt, mint a mai. Ugyanígy ült akkor is a parkban és ugyanezen merengett akkor is. De ez a nap mégis más volt. Érezte, hogy fog vele valami különös történni ezen a napon. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valami terv készülődik. A többiek, gyorsan lelépve ott hagyták a fiút kettesben a lánnyal, valami olcsó ürügyre fogva a dolgot. A fiú lelkében egyszerre pánik tört ki, de próbálta megőrizni a nyugalmát. Hirtelen kiürült a feje, nem volt semmi ötlete, hogy ilyekor vajon mit kell tenni. Eszébe jutott,
Leültek egy padnak a támlájára, nincs rá magyarázat, hogy miért oda. Talán ez volt a divat. A fiú agyán végig futott álma, amin reggel annyit gondolkozott. Ezt a jelenetet álmodta meg, mintha valóság lett volna. Csakhogy abban az álomban nem történt semmi, csupán beszélgettek ? ki tudja miről- és elhagyták egymást, mert fáztak.
Egy másodpercbe telt, míg ez az álomjelenet átfutott a fiú fején és egy végzetes önbizalom kerekedett rajta úrrá. Miután egy percig nem szólalt meg senki, a fiú erőt vett magán és megszólalt. Az elején szavait dadogva nyögte ki, majd elragadták érzelmei s egyre folyékonyabban beszélt. Elmondta a lánynak, hogy mit érez iránta, hogy már hetek óta nem tud létezni ebben a bizonytalanságban - s ez miatt már aludni sem hagyja nyugalma-, hogy véget szeretne vetni a kételyeknek. Elmondta, hogy mennyire tudná őt szeretni, hogy megadna neki mindent.
A lány érthetetlenül nézett a fiú szemébe. A fiút ismét elgyönyörködtették e gyönyörű szemek. De a lány csak nézett. A fiú már látta a választ a szépséges szempárban s elszomorodott a látványtól. A lány sajnálta a dolgot. Nem győzött magyarázkodni. Próbált kíméletesen bánni a fiúval. Azt mondta, nem tudná őt szeretni tiszta szívvel. A fiú becsülte őszinteségét s nem tudta elviselni a valóságot. Szemeiben könnyek gyülekeztek, de nem akarta el sírni magát a lány jelenlétében. A lány megkérdezte, hogy nem jön e vissza a többiekhez, de a fiú azt mondta, hogy marad még s a lányt is próbálta maradásra bírni szemeivel. A lány még egyszer megkérdezte, de miután a fiú másodjára is ugyanazt a válasz adta, a lány még utoljára ránézett s visszament a parkba. A fiú ekkor elbőgte magát. Úrrá lett rajta a depresszió. Élete eddig legnagyobb csalódása érte. Arcát kezeibe temette és csendben, magában zokogott. Nem tudta, nem értette, mi történik vele. Egyik percről a másikra kezdte elveszteni önuralmát. Addig szenvedett, míg
Egyszer csak, egy idegen helyen találta magát. Egy pesti híd. Ott állt a tetején, nem tudta, hogy került oda. Már este nyolc óra felé lehetett. Sötét volt, csak a hold és az utcalámpák világították be az éjszakát. Ruhája véres volt, nem tudta mi történt vele. Úgy érezte senki sem szereti. Nagyot csalódott az életben. Újra átgondolta mi történt vele a mai nap, majd nem gondolva az élet örömeire, a családra, egy nagyot sóhajtott s várt. Várta hogy ide jön hozzá lány, s arra kérleli majd, hogy ne ugorjon. Öt percig várt, nem jött senki. Csak a tűzoltóság érkezett ki, s a fiú alatt tömeg várta a fejleményeket. A fiú várta a lányt, nem jött és meg akart szabadulni a csalódás fájdalmától és elrugaszkodott a híd tetejéről s a mélybe zuhant. A vízbe való becsapódást nem élte túl, meghalt.
A lány még este látva a híreket sírásban tört ki. Magát érezte felelősnek. Az ágyába zuhant és könnyes szemmel aludt el. Másnap reggel, mikor felébredt, órákon át bámulta a plafont. Azon töprengett, hogy vajon mit álmodhatott, na meg a tegnap történtek bántották.


2002-05-04

Vissza Lényegtelen versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Lényegtelen küldte nekünk, 2002.06.02-án, 02:15-kor