Lakatos István:
ÁLMOK

Néha olyan képek jutnak eszembe,
melyek szépek - túl szépek, az álom
határán lépkednek, finom papucsban,
hogy fel ne ébresszenek:
Este van, egy faházikó fenn az erdőben
a maga varázslatos melegségével.
- Most esik az eső - dörög az ég
a villámok fényei, az éj fényei,
és csak most tűnik fel igazán
e misztikus fényben arcod igazi szépsége.
A kandallóban ég a tűz és Te ott ülsz
előtte, a tűz hipnotizálja tekinteted.
Halk zene szól, vagy nem is, inkább csend,
csak az eső kopácsol és lágyan zengi
mindenkor a szót, hogy szeretlek.
Nézlek. Várom tekinteted és mikor rám nézel
még látom lobogni szemedben
a varázslatos tűzet, mely most tekintetedből
hipnotizál engem.
Várom, hogy szólj, várom, hogy hívj,
Várom, hogy megérinthesselek,
Várom, hogy érezhesselek, hogy a Tied lehessek,
hogy igazán közelről szerethesselek.
- Az eső már nem kopog a párkányon -
nézem a lapot, melyre elkezdtem írni
egy újabb álmot. Nem értem, hogy miért
lett nedves a lap, mikor odakint
szakadt, még mindig az álom hatása alatt
vagyok, fülembe csengnek az
utolsó szavak, és érzem milyen távol vagy.
Távolabb, mint a csillagok, melyek az
ablakon keresztül mosolyognak rám,
de a Te arcodat csak az álmomban láthatom,
így hát nem is folytatom a sort,
hanem á l m o d o m.

1992. 05.

Vissza Lakatos István versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Lakatos István küldte nekünk, 2000.07.22-én, 10:14-kor