krokpitr:
Apáink koloncosok

A szó azt mondja: győzelem.
Lélek kiált: nem velem!
És egy apó azt: szeretet.
Hazug szeme rettenet!

Vad bölcsesség mélyen benne
Tudatlan embert enne.
Minden szava halál bárdja.
Szíve felett? Kokárda!

Talán ő is álpróféta?
De mily hangos! Én néma...
Könnyen dobál föl s le minket,
Tudása megkeríthet.

A tudás... Hatalommal bír!
Gyűlöl s ordít - szívem sír.
A szavai koloncosok;
Meglett arcából mocsok.

De én még így is szeretem,
Ő az Apám. (S végzetem?)
Bölcs, ki hamis utat mutat...
Kérem... Kérem! Az Urat!

Óh, te Hit, Könyörületes!
Halld, mert ez rettenetes:
Szolgáid ajkán üzenet
Halált rí oda Neked.

Egymás késén csillog vérünk!
Gyilkolás-öröm bérünk.
Óh, Összefogás Szelleme!
Zúg tömeged: le vele!

És mi csak folyvást gyűlölünk,
Gyűlöletbe gyűrődünk,
Ahogy Sokrates elhalón
Nyög s a nyakába valón

Kiadja lelkét a népnek,
Valahogy későn ébred
Az igazság! Uram, késő!
Könyörgésem... A végső.

Mondom ezt én, az Áruló,
Hitetlen alávaló,
Utolsó mocska e földnek,
Ó Istenem, halld meg, halld meg!

De mondd, e népnek én mondjam,
Hogy e létben mi hogy van!?
Hogy mi mind egyformák vagyunk,
S egymást szeretni vagyunk!?

_kr 2002-04-16 23: 45_
(Egy nagyon fáradt megemlékezés a gyűlölet diadaláról.)

Vissza krokpitr versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset krokpitr küldte nekünk, 2002.04.19-én, 12:37-kor