krokpitr:
A világ peremén - Egy széthullott gondolat

Nem értem, nem kértem, emelvén nem véltem
Oly' nehéznek - mosoly miért kísért úgy meg
Vív végzetem, létem - így többé nevét nem
Említem, mert elönt düh, kín, bánatkönnyek

Hordom a keresztem s azt el nem eresztem
Szálkái kezembe mélyen fúródtak s vérez
Azt mondják, megvesztem, tudván azt, elvesztem
Vad' tarra tépett testem a legyeké lesz

Hiába forgatom, húzhatom s tolhatom
Földön mély, durva barázdát vájva véle
Vízbe is dobhatom, kövekre koppantom
Darabba' roppantom - kés, tövisek, éles

Eldobom? Felpattan! Mint púpot, úgy kaptam
Csersava mit ér, egy homokkő sziklaszív
Nem él ez, csak halkan égeti el talpam
Lángtól tövises paplan, kiáltoz', masszív

Helyemről kitolnak, levonnak, eldobnak
Csak egy vak önváltó, ki gödörbe estem
Kezemből kiporlad, ahogy eltipornak
Pirkad s rá alkonyat - árnyékom lettem

Nem látom s nem hallom, nem várom s azt vallom
Sose' tudjam meg, miért sodor e világ
Körülvesz, fon a lom, végzetes oltalom
Értelmem óta nyom - egy féreg csak kirág

Vak szellem - az vagyok, a bűnös angyalok
Rút leplében kapok más lelket s alakot
Halálom itt hagyott, keresztem én vagyok,
Sok könnycseppben gagyog, csak kicsik és nagyon

_kr 2001-04-05_

Vissza krokpitr versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset krokpitr küldte nekünk, 2001.06.11-én, 13:48-kor