Jávorka Ágnes:
Amikor álmodtam arról, hogy én nem is az vagyok, aki

Egyedül ültem szobámban. Tudom,
nincs ebben semmi rendkívüli,
az ablak alatt jött-ment akárki,
a nejével talán, kéz kezet fogott.
Ki sem kellett néznem nagyon,
de nem is akartam, mert minek,
közöm lehetne, ahogy van a sónak is íze,
amikor véletlen kiborul az asztalon.

Nem számolom már, hányadszor
nem látom és hányadszor nem érzem,
csak képzelgek: mint egy buddha, úgy élek,
ülve nagy fákon, nagy árnyékokon.
Pedig csak az olcsó kerámiatollam,
a tegnapi szoknyám, a teleizzadt ingem
és néhány kinyomtatott rossz vers
rohad itt magára hagyva, szótlan.

Vissza Jávorka Ágnes versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Jávorka Ágnes küldte nekünk, 2002.08.28-án, 01:47-kor