escariel:
Arachisma

Érdesen húzza rád sötét és dohos zubbonyát
Az éjszaka vérvörös gyûlölettõl megittasult hóhérja.
Dermedt csendben várjátok, hogy
Eljöjjön közénk. De semmit sem tesztek,
Hogy elérjétek felétek nyújtott kezét.
Véresen, cafatokban lógott rajta a fájdalom,
S megérintetted, hogy elhidd: Õ az igaz élet.
Soha nem gondolod, a világ elszakítja életed
Rojtos, göbös fonalát, melybe kapaszkodsz és
Ragad már hozzá kezed, mert a vér megfeketítette
És a gonoszság bûzös mocsara fölött rettegve
Irgalomért könyörögsz, de tudod, hogy nem vár
megértés, ordítanál és hangod elcsuklik a sírás
görcse torkodban már szöges buzogánnyá nõtte ki magát!
Elveszted önmagad, odaadod a semmiért és csak sírsz,
csak sírsz, csak sírsz, és üvöltesz, hogy fájdalmadat
meghallja mindenki, de nem figyelnek rád, mert mindenki
a saját sebeit nyalogatja, de hiába, mert úgyis
elgennyesedik és sokkal jobban fáj és bûzölög és belenyögöd utolsó fájdalmad a fényes éjszakába!?.
Csönd. Csak néma csönd. Valahol bántóan hallod még,
Hogy egy hasonló sorsú társad kínjában sikolt!
Te már csak hallgatsz. Nincs kiút. Csak a fájdalom.
A szenvedés. Felemeled fejed, és büszkén a széllel szembe
fordítod. Arcodon a könny már patakokban folyik, de belül érzed a lüktetést, Mely erõt ad és melegíti lelked helyét. Kiégtél. Vége.
Egyenes a vonal.
Teljesen egyenes. Szomorú.
De mindegyikõnknek ez a sorsa. Mind egyek vagyunk. Mind!
ÉRTED????

Vissza escariel versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset escariel küldte nekünk, 2001.05.07-én, 16:05-kor