Aquanor:
A Vándor dala

Egy Vándor voltam egykor
Ki meséket örzött és adott.
Dalok szálltak az égre ajkamról,
Bennük a remény és az élet lakott.

Levelek alatt szunnyadtam,
Eső verte homlokomat,
Az éjszakai harmat lepte be hajamat,
Így éltem a sok-sok évtized alatt.

Nappal a kéklő ég fedte fejemet,
Éjszaka a csillagok világították életem,
Bár sokszor vonultak át felettem
Zivatartól súlyos, sötét fellegek.

Szívem vad és szabad volt,
Lelkem a szabadságból táplálkozott.
Ismertem erdőt, mezőt, vadakat és gázlót,
Tudtam megannyi mesét és rejtett titkot.

Néha egy-egy házba betértem,
Ilyenkor az emberek mind körémgyűltek.
Szólt ekkor ajkamról sok ősi történet,
Meséltem hősökről, kik éltek a régi időkben.

Ismertem még sok szép dallamot,
Az ének ajkaimról soha ki nem fogyott.
Éjszakánként bámultam a sok fényes csillagot,
Közben a Hold sejtelmesen reám ragyogott.

Most, hogy életem véget ért
Nem bánok semmit én.
Átéltem sok szép évet és élményt,
Ültettem szívekbe mesét és reményt.

Mert az ember szíve a mesékből is él,
Mely utat mutat a sötétből a fény felé.
Csupán egyet sajnálok én:
Hogy nem mesél szám több reményt.

Vissza Aquanor versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Aquanor küldte nekünk, 2002.05.25-én, 17:30-kor