Aquanor:
A Tölgy

Hideg, rettegés, mély sötét,
Veszély és a hű akarat,
Merre utad tart, elkísér,
Tagad mindent, mi vígaszt ad.

Kezek, az éjszakában tapogatózók,
Világot kioltó sötét fellegek,
Zivataros évszázadok,
És tehetetlen emberek.

Káosz ébred a világban,
A Változás szenvedést igér,
A kezekre sár és vér tapad
Merre csak nézek én.

Mindeme zűrzavar közepén
Áll fent egy vén fa
A Nyugalom hegyén,
Árnyéka feledést ad.

Egy vén, magányos tölgy
A magas hegy tetején,
Sok évet megélt hírnök,
Hiába fújja hó és szél.

Körülötte elcsitul az élet,
A táj borongós némaság,
Az égen fent sötét fellegek,
Minden halott, minden áll.

Semmi zaj, kifakult színek,
A fa a halál vén keze
Mely a földből emelkedik fel
Békére lel itt a lelked.

Mert hiába az élet, a boldogság,
Mert áll még a hegyen a fa.
A halottak még mindig álmodják
Hűvös, sötét, örök álmukat.

Vissza Aquanor versei Vissza a főoldalra

Ezt a verset Aquanor küldte nekünk, 2002.05.25-én, 17:28-kor